Az idei Viva Comet-díjátadó egyik sztárvendége a német Tokio Hotel volt. A tinik kedvenc bandája ezen a rendezvényen először lépett fel Magyarországon. A népszerű zenekar tagjaival a csütörtöki fellépés előtt váltottunk néhány szót. A sajtóbeszélgetésre - a 4 "Megasztár" késése miatt - közel három órás késéssel került sor.

- Hogyan lehet, hogy pizzát esztek, és mégis soványak vagytok?
Gustav: - Bill és Tom mindig annyit ehettek amennyit csak akartak, mégsem híztak meg. Szerintünk be kellene vezetni egy olyan sportágat, hogy koncertezés. Egy másfél órás fellépés, ugrálással egybekötve, kiváló edzés.

- Nagy a rajongótáborotok, de ugyanannyian vannak az ellendrukkerek. Mit üzentek azoknak, akik folyton azt hangoztatják, hogy utálják a Tokio Hotelt?
Bill: - Nekünk is van, akiket nem szeretünk, így nincs abban semmi különleges, ha valakit nem bír bennünket. Elfogadjuk, hogy nem kedvelnek minket.

- Bill, mennyit változtál amióta sikeres vagy?
Bill - Én még a mai napig csodálkozom azon, ha felismernek. Nekem a mai napig ugyanazok a barátaim, akik régen voltak. Nem gondolom, hogy megváltoztam volna.

- A szüleitek mit szólnak, ahhoz hogy nem iskolába jártok, hanem turnézni?
Tom: - A szüleink mindenben segítenek, amikor kisebbek voltunk, akkor elvittek a fellépéseinkre. Soha nem mondták, hogy inkább tanuljunk, hanem csináljuk azt, amihez kedvük van, de így is viszonylag jó tanulók vagyunk. Az iskolát nyártól folytatjuk. Nem hagytuk abba a tanulást.

- Tom, hány sapkát van?
Tom: - Nem tudom pontosan, körülbelül ötven darab. Szívesen gyűjtöm őket, kedvelem a sapkákat.

- Több hír megjelent rólatok, hogy ölelkeztetek rajongókkal. Mennyire kell ezt komolyan venni?
Bill: - Nem olvastuk ez, nem tudjuk pontosan miről van szó, de elég sok olyan dolgot írnak rólunk, ami nem igaz. Ez hozzátartozik a zenéléshez. Eljutottunk már arra a pontra, hogy ezeken csak nevetni tudunk.

- Nagyon fiatalon lettetek népszerűek. Hogyan képzelitek a jövőtöket?
Bill: - Remélem, hogy sokáig sikeresek leszünk, de ha ez elmúlik, akkor is zenélni fogunk. Nem tudjuk elképzelni, hogy mást csináljunk, sőt másban valószínűleg nincs is tehetségünk.

- Melyik az a kérdés, amelyiket leginkább utáltok?
Bill: - Igazából nincs olyan kérdés, ami idegesít, bár egy kicsit unjuk az olyanaokat, mint a „Honnan ered a nevünk?”, „Hogyan találtunk egymásra?”.

- Bill, mennyi időt töltesz tükör előtt egy átlagos napon?
Bill: - Elég gyakorlott vagyok a sminkelésben. Tizenöt perc alatt végzek.

- Bíró Zsolt -

az interjúért köszönet NIKInek!
Köszy

Interjú Tommal: 1) Gitározol. Miért? Tom: A mostohaapám hét éves koromban egy gitárt nyomott a kezembe, és úgy éreztem, hogy ez nagyon menő. De egyébként már korábban is minden zenekarnál a gitárosért bolondultam a leginkább. 2) Hogyan jellemeznéd magadat három szóval? Tom: Spontán, vidám és rámenős. 3) Kivel találkoznál egyszer szívesen? Tom: Az Olsen ikrekkel, mert nagyon helyesnek és csinosnak találom őket. 4) Rajongsz valamiért? Tom: Imádom, és szívesen is festek graffitiket. Meg szeretek a színpadon állni, és felrázni a közönséget! 5) Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy barátság? Tom: Az ember az életben nagyon-nagyon ritkán talál igaz barátot, de fontos, hogy legyenek barátai. 6) Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy siker? Tom: Nagyon szuper érzés sikeresnek lenni! De a siker nem minden, vannak más fontos dolgok is az életben. 7) Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy jövő? Tom: Jó zenét csinálni, leérettségizni, és valahogy összehangolni az együttest, a családot és az iskolát. 8) Melyik fontosabb neked? A szerelem vagy a banda? Tom: A banda, mert ettol függ a jövőm, és eddig is ez volt számomra a legfontosabb. Még sosem voltam annyira szerelmes, hogy emiatt az együttes háttérbe szoruljon. 9) Mennyire fontos neked, hogy kapcsolatban maradj a rajongókkal? Tom: Nagyon fontos, mert rajongók nélkül nem lehetne sikeres zenét csinálni. Nélkülük nem lenne olyan élvezetes, és a zene is megsínylené. 10) Van valami, amit a fanclub tagjainak mondani szeretnél? Tom: Tök jó, hogy vagytok nekünk. Csak így tovább, és maradjatok hűek hozzánk!!! Német Bravo interjú: Bravo: Mi volt a legundorítóbb dolog, amit valaha csináltál?                                           Tom: Igazából elég pedáns vagyok, és nem szoktam undorító dolgokat csinálni. Bár a próbatermünk elég iszonyúan néz ki. Penészes lomok, meg üres pizzásdobozok hevernek szanaszét. Ez a legundorítóbb terem, amit valaha láttam, és eddig még senkinek nem jutott eszébe kitakarítani. Bravo:Ha az éjszakát egy sátorban kellene töltened, kit vinnél szívesen magaddal? Tom: Az egyik Olsen lányt, vagy Angelina Jolie-t, vagy Eva Longoriat. Bavo:Melyik a legcikisebb ruhadarabod? Tom: A fürdoköpenyem. Igazából egy tök átlagos fehér köpeny, de elég szörnyu szerintem, ezért csak akkor veszem fel fürdés után, ha biztosan egyedül vagyok. Ezen kívül csak olyan cuccaim vannak, amiket szívesen hordok. Elég céltudatos vásárló vagyok, és megvan a saját stílusom. Bravo:Mikor volt utoljára lelkiismeret-furdalásod? Tom: Próbálok odafigyelni arra, amit csinálok. Bár sokszor hasraütésszeruen cselekszem, de mindig viselem utána a következményeket. Az ember tanul a hibáiból, így általában nem szokott lelkiismeret-furdalásom lenni. Egyszer viszont megbántottunk egy jó barátnot, aki utána nagyon szomorú volt, és sírva fakadt. Azt tényleg nagyon sajnáltam. Bravo:Mi volt a legostobább híresztelés rólatok? Tom: Hogy Bill idegösszeroppanást kapott, és hogy az együttes közvetlenül a Durch den Monsun megjelenése után felbomlott. Bravo:Mikor csentél el utoljára valamit? Tom: Még soha. Amikor kicsi voltam, akkor eszembe jutott, hogy ellopok egy nyalókát, de aztán nem tettem meg. Tom telefonos interjú: Riporter: Mi volt az eddigi legkellemetlenebb és legjobb színpadi élményetek? Adódott-e már valamilyen üzemzavar a színpadon? Tom: Ahm, te, oszintén szólva még egyáltalán nem volt ilyen. Persze az normális, ha valaki valamit elront meg ilyesmi, de olyan igazi kínos helyzet még nem volt. Azt hiszem, a legjobb az volt, amikor 75.000 ember elott játszottunk itt, Magdeburgban. Ez hihetetlenül jó érzés volt és a legjobb, hogy ennyi rajongó volt jelen. De persze szívesen játszunk kisebb klubokban is. Riporter: Volt már olyan fellépésetek, amire nem szívesen gondoltok vissza? Tom: Nem. Riporter: Az albumotok hétfő óta kapható. Van rajta olyan szám, ami különösen közel áll a szívetekhez? Tom: Ahm, ezt nem lehet elmondani, hogy milyen büszkék vagyunk az albumunkra. Tényleg sokat dolgoztunk vele. A Durch den Monsunegy különleges dal, ezen kívül ezzel léptünk a nyilvánosság elé. A Durch den Monsun egy dal, amihez különleges érzés párosul, de persze minden dalunkat épp olyan fontosnak tartjuk, és ugyanolyan sokat dolgoztunk is rajtuk. Szóval mi minden dalunkra büszkék vagyunk. Riporter: Milyen volt a stúdiófelvétel? Tom: Először egy nagyon nagy stúdióban folyt a felvétel, ahol sokat hülyéskedtünk, ennek ellenére azért keményen dolgoztunk. Nagyon sokáig tartott és tényleg nehéz volt, de nagyon jól éreztük magunkat. Riporter: Milyen érzés a kezetekben tartani a saját CD-teket? Tom: Szuper érzés! Mondhatom, nagyon sok álmunk vált ezzel valóra. Ez az egész videó... és hogy ilyen profi felvételeket csinálhattunk, szinte hihetetlen. És most, hogy a nyilvánosság elé kerültünk és a saját albumunkat tarthatjuk a kezünkben, amit hivatalosan is meg lehet venni… ez egyszeruen fantasztikus! Ez persze korábban mind csak álom volt, és most valóra vált. Riporter: Hogyan tudnátok a zenéteket illetve a zenei stílusotokat leírni? Tom: Extrém és indulatos. Az albumon igazi kemény dalok vannak, mint a Schrei, de vannak rajta balladák is, mint például a Rette mich. Igazi német rockos számaink vannak. Riporter: Szerinted mitől vagytok jó banda? Mi különböztet meg titeket a többiektol? Tom: Gondolom az, hogy már öt éve együtt játszunk, noha még elég fiatalok vagyunk. Nagyon jól ismerjük egymást és mindent tudunk a másikról. Mi egy különleges banda vagyunk, akik ugyanolyan lelkesen játszanak 75.000 embernek vagy akár csak ötnek. Riporter: Számítottatok ekkora sikerre? Tom: Nem. Nem gondoltuk, hogy ilyen nagy sikerünk lesz. Csak reméltük, hogy valaki felfedez minket, de ekkora sikerre nem számítottunk. Riporter: Igaz a hír, hogy október közepén turnézni indultok? Tom: Erről még semmit sem tudunk. Biztos, hogy megyünk, de hogy mikor, azt mi sem tudjuk pontosan. Riporter: Mit csináltok lámpaláz ellen? Vagy ilyen már nincs? Tom: Ahm, lámpalázunk mindig van, de e nélkül szerintünk nem is fellépés a fellépés. Amikor azonban a színpadra lépünk, ez rögtön elmúlik. Riporter: Mennyi idot töltötök reggelente a fürdőszobában? Tom: Normális esetben -az egész banda nevében is szólva - egy órát, de valamikor többet vagy éppen kevesebbet. Olyan is volt már, hogy fél óra alatt elkészültünk, vagy ha nagyon siettünk, kevesebb, mint fél óra alatt, de ha van időnk, rászánjuk az egy órát a készülődésre. Riporter: Melyik kérdésekrol nem akartok már többet hallani? Tom: Amirol egyáltalán nem akarunk hallani, olyat nem tudok mondani. Még nem vagyunk olyan régóta a szakmában és még interjúkból sem adtunk olyan sokat. Még újnak számítunk és ezzel nagyon sok jó dolog jár... Interjúk, fotózások meg ilyenek. Feltesznek persze nekünk olyan kérdéseket is, mint például "Miért Tokio Hotel a nevünk?". Ez egy standard kérdés, de mi ezt is mindig újra és újra elmagyarázzuk. Most még nem olyan nagy tragédia, ha megkérdezik. Riporter: Tom, és mióta rasztás a hajad? Tom: Mmhh, 5 éve. Dehogy! 4,5 éve kb. Riporter: És miért pont ilyet csináltattál? Tom: Ezt találtam menőnek. Előtte rövid hajam volt, amit muszáj volt minden reggel beloni, és ebbol már elegem lett. Olyan hajat akartam, amit könnyen lehet kezelni, és magától megáll, amikor reggel felkelek. Ezért aztán megnövesztettem a hajamat, és ilyet csináltattam. Riporter: Akkor ez mind a saját hajad? Semmi muhaj? Tom: Igen, ez mind a saját hajam. Riporter: Mindenképpen be akarjátok fejezni a sulit? Akkor is ha a karrieretek ilyen sebesen ível felfelé? Tom: Igen, persze. Talán halasztunk egy évet, és szünetelünk, de aztán természetesen tovább folytatjuk, mert mindannyian le akarunk érettségizni, és ez elég közel van még akkor is, ha most a sikerrel foglalkozunk. Riporter: Van valamilyen hobbytok a zenélésen kívül? Gyujtötök esetleg valamit? Tom: Tudtommal egyikünk sem gyűjt semmit. Oszintén szólva a zenélésen kívül... (rövid szünet) nincs semmilyen más hobbink, de ha akarnánk se lenne most rá idonk. Riporter: Mi az, ami nélkül sosem hagyjátok el a házat? Tom: Egyikünk sem megy ki a házból mobil, kulcs és pénztárca nélkül. Ezek nekünk alapvető dolgok. Ezeken kívül nálam például mindig van I-pot, mp3 lejátszó, amin rendszeresen zenét hallgatok. Riporter: Van valami, amitol nagyon féltek? Fóbia vagy ilyesmi? Tom: Én például személy szerint ki nem állhatom a cápákat. Biztos rendesen berezelnék, ha a vízben mellettem egy cápa úszkálna. Azt hiszem rögtön kirohannék a vízbol! A testvérem, Bill pedig fél a kígyóktól és a pókoktól, de csak a nagyobbaktól, mint például a madárpók. Georg fél a patkányoktól (egyébként Bill is). Tényleg srácok, Gustav mitol fél? (A három fiú hallgat a háttérben.) Most nem jut eszembe semmi, de azt hiszem a patkányokat o sem kedveli. Riporter: Mit szoktatok csinálni otthon amikor nincsenek próbák és fellépések? Tom: Alszunk! Igazi álomszuszékok vagyunk, kivéve Gustavot. O már korán fel szokott kelni. Jól kialusszuk magunkat, majd találkozunk, és csak úgy lazulunk, mint az összes többi fiatal. Egyszerűen jól érezzük magunkat Ez egy érdekes interjú a Tokio Hotellel!:) Mi volt a legundorítóbb dolog, amit valaha csináltál? Gustav: Georg egyszer Sprite-ot vett a szájába, és az enyémbe köpte. Bill: Egyszer fogadásból le kellett nyalogatnom egy roller kerekeit. Tom: Igazából elég pedáns vagyok, és nem szoktam undorító dolgokat csinálni. Bár a próbatermünk elég iszonyúan néz ki. Penészes lomok, meg üres pizzásdobozok hevernek szanaszét. Ez a legundorítóbb terem, amit valaha láttam, és eddig még senkinek nem jutott eszébe kitakarítani. Verekedtél már? Gustav: Igen, méghozzá elég gyakran. Ráadásul egészen egyszerû okok miatt, például ha beszóltak nekem. Bill: Igen, egyszer Tom és én nekiugrottunk egy srácnak. Mi negyedikesek voltunk akkor, õ egy kicsit idõsebb, kilencedikes talán. Már egy ideje nagyon mérgesek voltunk rá, mert több héten keresztül szándékosan belénk kötött a folyosón. Aztán egyszer csak elszakadt a húr, és mindketten nekimentünk. Nagyon gáz volt, mert a végén mindannyian elég csúnyán megsérültünk. Ha az éjszakát egy sátorban kellene töltened, kit vinnél szívesen magaddal? Gustav: Eva Longoriat. Bill: Az Olsen ikreket. Mindkettõt egyszerre. Tom: Az egyik Olsen lányt, vagy Angelina Jolie-t, vagy Eva Longoriat. Georg: Paris Hiltont. Melyik a legcikisebb ruhadarabod? Gustav: Amit már nem hordok, azt mindig odaajándékozom a kis unokatesómnak. A legcikisebb ruhadarabom egy rikító narancssárga púlóver volt. Bill: Volt egy kabátom a Macskák címû musical-bõl. Úgy néztem ki benne, mint egy játékmaci. Tom: A fürdõköpenyem. Igazából egy tök átlagos fehér köpeny, de elég szörnyû szerintem, ezért csak akkor veszem fel fürdés után, ha biztosan egyedül vagyok. Ezen kívül csak olyan cuccaim vannak, amiket szívesen hordok. Elég céltudatos vásárló vagyok, és megvan a saját stílusom. Georg: Régebben volt egy olyan sapkám, amin csipkék és csengõk voltak, de persze ezt már nem hordom. Mikor volt utoljára lelkiismeret-furdalásod? Bill: Azt hiszem nem olyan régen. Ha ideges vagyok, sajnos gyakran bántok meg hozzám közel álló embereket, pedig általában nem tehetnek róla. Utána persze nagyon sajnálom, ami történt. Tom: Próbálok odafigyelni arra, amit csinálok. Bár sokszor hasraütésszerûen cselekszem, de mindig viselem utána a következményeket. Az ember tanul a hibáiból, így általában nem szokott lelkiismeret-furdalásom lenni. Egyszer viszont megbántottunk egy jó barátnõt, aki utána nagyon szomorú volt, és sírva fakadt. Azt tényleg nagyon sajnáltam. Georg: Mikor nem tudtam hazamenni anyukám születésnapjára. Mi a helyzet a szerelemmel? Nem viszed túlzásba a flörtölést, igaz? Bill: Nem, nem vagyok az a fajta. Hogyha egy lánnyal beszélgetek, és aztán eltöltök vele valamennyi idõt, az azt jelenti, hogy érzek iránta valamit. Ellenkezõ esetben nem lennék vele. Mi volt a legostobább híresztelés rólatok? Tom: Hogy Bill idegösszeroppanást kapott, és hogy az együttes közvetlenül a Durch den Monsun megjelenése után felbomlott. Mikor csentél el utoljára valamit? Tom: Még soha. Amikor kicsi voltam, akkor eszembe jutott, hogy ellopok egy nyalókát, de aztán nem tettem meg. Ámítottál valaha egy lányt azzal, hogy számodra õ az igazi? Georg: Igazából fordítva volt. Vagyis õ mondta ezt nekem, és miután összejöttünk, szakított velem. Na igen. Azt hiszem, ez mindenkivel megesik

Top of Pops interjú TOTP: Honnan származik a Tokio Hotel elnevezés? Bill: Olyan nevet kerestünk, ami minket szimbolizál. Abban az idõben sok mindenen mentünk keresztül; az elmúlt évben felvettük az albumot, és mindent elõször csináltunk. Gondoltuk, mivel mind városiak vagyunk, ezért szükségünk van egy városra, ami minket jelképez, illetve ránk utal. Tokiót választottuk... Habár még egyikünk sem volt ott. Azt hiszem, ez találó, mert új dolgokat élünk meg, s ezért akartunk egy várost, ahol még nem jártunk. A Hotel név pedig onnan jött, hogy szinte mindig úton vagyunk. Nevezhettük volna magunkat "Berlini Vendégfogadónak" is, de a Tokio Hotel szerintem menõbb. TOTP: Mesélnétek az elsõ dalotokról, a "Durch den Monsun"-ról? Bill: A szöveget közösen írtam a producerünkkel, bár sajnos megoszlottak a vélemények. A legfontosabb szempont az volt, hogy egy másik világról szóljon, ahol az ember sok kalandon és veszélyen megy keresztül. TOTP: Már a Tokio Hotel elõtt is egy banda voltatok, és fellépésetek is volt. Hogy hívtak titeket akkor? Bill: Akkor "Devilish"-nek hívtak minket. Nem terveztük, hogy megváltoztatjuk, mert vagánynak találtuk, ha az ember németül énekel, és német neve van. Abban az idõben mindegy volt, és nem volt kedvünk új nevet keresni, elfogadtuk azt, ami volt. De mára már minden megváltozott, ezért is kerestünk egy új nevet a bandának. TOTP: És hogy jutottatok el idáig? Bill: Tom és én már nagyon rég óta zenélünk; 7 évesen kezdtük, amikor az édesanyánk túl volt az életveszélyen. Volt egy gitár a szobájában a falra akasztva, amit Tom egyszer leszedett, és akkor kezdõdött minden. 9 évesen volt az elsõ fellépésünk, abban az idõben írtam az elsõ dalomat is, természetesen németül, mivel nem volt más lehetõség. Angolul akkor még nem igazán tanultam az iskolában. Georg és Gustav 5 évvel ezelõtt csatlakozott hozzánk egy klubban, egy fellépés alkalmával. Elõtte csak ketten léptünk fel Tommal. Aztán az év vége felé egy alkalommal felfedezett minket egy producer, aki bevitte a bandát egy stúdióba. Nem sokkal utána felvettük az elsõ albumunkat, és végül ez az út vezetett el minket a lemezcéghez. TOTP: Mennyiben befolyásolta ez az iskolát? És a szüleitek hogyan viszonyultak ehhez? Tom: Próbáltuk ezt az egészet valahogy finoman éreztetni velük; a fellépéseket hétvégére vagy délutánra ütemeztük, ha pedig éppen úton voltunk, a buszon csináltuk meg a házi feladatot, és az összes többi iskolával kapcsolatos dolgot. Most szerencsére éppen nyári szünetünk van. Gustav: És röviden szólva a szüleink mindenben mögöttünk álltak. Bill: Muszáj volt minket támogatniuk, máskülönben nem ment volna. Georg most már 18 éves, és van jogosítványa, de elõtte muszáj volt valahogy eljutnunk a fellépések helyszínére, ahonnan természetesen haza is kellett jönnünk. Ezt akkor még a szüleink intézték. Már csak azért is, mert az anyukánk is zenélt, és szintén egy bandában játszott. Többek között ezért is támogatnak minket a szüleink. TOTP: És mi a helyzet a lányokkal? Elkülditek õket, vagy azért van esélyük? Bill: Most éppen mind szinglik vagyunk. Egyébként a mi álomlányunknak úgy kell kinéznie, mint az Olsen ikreknek. Tom: Bill és én ezt a lánytípust szeretjük a legjobban. Ugye nem kell jellemeznünk? Persze azért ha egy lányt helyesnek találunk, ugyanúgy megfordulunk utána. Nem ragaszkodunk olyan keményen ehhez a típushoz. Bill: De mindenestre a lánynak alacsonyabbnak kell lennie, mint mi... (Hogy minden stimmeljen.) Georg: Én sem ragaszkodom annyira ehhez a típushoz. Gustav: Hogy az a lány éppen szõke vagy barna, nekem teljesen mindegy. Nagyon sok szép lány akad a világon. TOTP: Mi a tervetek a jövõre nézve? Georg: Az biztos, hogy szeretnénk sokat játszani élõben, hiszen ezt szeretjük a legjobban. Ezen kívül nagy álmunk, hogy valamikor majd élõben játszunk Tokióban. Bill: Igen, ez egy "banda álom". Ha egyszer eljutunk Tokióba, biztos nagy fesztivált rendezünk, és jópárszor fellépünk. S persze reméljük, hogy sok-sok ember vesz majd részt rajta.